2012. jún. 4.

Lelki edény

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja
Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

24. elmélkedés 
Lelki edény 
Vas spirituale 

      Képzeljük magunk elé a katolikus hívők millióit a Szűzanya trónja előtt térdre borulva, amint ajkairól hangzik ez a becéző megszólítás; „Lelki edény”. Kérjük Isten kegyelmét, hogy ezen szavak értelmét felfoghassuk és belőlük üdvös tanulságot merítve, magunk is igyekezzünk lelkiek lenni. 

      Mi az a lelkiség? Hogy erre a kérdésre a választ megadhassuk, fontoljuk meg, hogy az Úristen az első embert lelkinek teremtette. Igaz ugyan, hogy testet is adott neki, de azért nem akarta, hogy állatias legyen. Testi szervezetébe belehelyezte mindazokat az életműködéseket és ösztönöket, amelyek megvannak az állatnál és szükségesek a testi élet fenntartására. Lelkét is olyanná tette, hogy annak rendeltetése legyen a testet éltetni. Az ember lelke szellemi lény ugyan, de nem tiszta szellem, mint az angyal. Szellemi, amennyiben a test halála után is életben maradó, egyszerű lény; azonban, míg az angyalnak semmi köze az anyaghoz, őneki a halál után is megmarad a rendeltetése, hogy visszatérjen a feltámadó testbe. 
      Az első embernél az Úristen gondoskodott arról, hogy a test semmiféle káros befolyást se gyakorolhasson a lélekre, vagyis ne húzza azt lefelé, az állatias színvonalra. Ádámnál és Évánál a nemi ösztönök és szenvedélyek tökéletesen alá voltak rendelve az észnek és akaratnak, a ezen felsőbb tehetségek parancsa nélkül meg sem moccantak. A test részéről kísértés nem férkőzhetett lelkükhöz. Innen volt teljes gyermeki ártatlanságiik, amelynek következtében mezítelenségüket nem szégyellték. Nem volt okuk rá, mert az semmiféle rendetlen gondolatra nem adott alkalmat. Amikor azonban ők mondták fel az engedelmességet Istennek, akkor a test ösztönei is a lázadás terére léptek a szellemi tehetségekkel szemben, s ők rémülve menekültek szégyenükben egymástól. Az érzéki résznek ezt a fegyelmezetlenségét ősszüleink az eredeti bűnnel együtt reánk hagyták, valamint a betegségeket és a halált is. Ezért kísértés az ember egész élete ezen a földön. 
      Amikor azonban a Mindenható az Ő legszebb leányát, a Szűzanyát megtervezte, azt akarta, hogy az Ő szervezetében tökéletes legyen a rend. Nem tette ugyan halhatatlanná test szerint, de részesítette az ártatlan ősszülők azon kiváltságában, amelyet az imént említettünk, hogy összes testi ösztönei és szenvedélyei tökéletesen engedelmeskedtek belátásának, s akaratának parancsa nélkül nem mozdultak meg. Ennek és kegyelemteljességének következtében hozzá a bűnnek még csak az árnyéka sem férhetett, és soha életében nem követett el még csak tökéletlenséget sem. 
      Mi ugyan nem részesültünk ebben a nagy kiváltságban, de ne feledjük, hogy Isten kegyelmének segítségével meg lehet azt közelítenünk. Ha minden nap újra és újra fölvesszük a küzdelmet ösztöneink és szenvedélyeink ellen, akkor lassanként elszokunk a bűnöktől, sőt még a nagyobb tökéletlenségtől is, és mindinkább lelkiek leszünk. Haladjunk ebben az irányban. 

      Az a becéző megszólítás, amelyet elmélkedésünk tárgyául választottunk, a Szűzanyát lelki edénynek nevezi, azért, mert fő rendeltetése az volt, hogy mint valami szent edény, magába fogadja az Üdvözítőt. Azonban fogálom megfontolását hagyjuk a következő alkalomra, s most ennek a szónak egy más jelentésével foglalkozzunk. Az Ószövetség lapjain ez a szó: edény, (héberül keli) annyit is jelent, mint fegyver. A zsoltáros például a nyilakat a halál „edényei”-nek nevezi. Hogy ez a harcias fogalom a Szűzanyával való vonatkozásban nem helytelen, azt már abból is láthatjuk, hogy az Anyaszentegyház őrá alkalmazza az Énekek Énekének szavait: „Szép vagy, én barátnőm; kedves, és bájos, mint Jeruzsálem, s rettenetes, mint a csatasorban felvonuló hadsereg” (Én 6,4). Hogy kikkel szemben fegyver és kikre nézve rettenetes a Szűzanya, azt nem kell soká kutatnunk. A Lourdes-i jelenések alkalmával Bernadette egyszer a folyó felől félelmetes morajt hallott. Ezrekre menő tömegeknek lázongó, dühöngő hangjait. Az üvöltő hangorkánból ez bontakozott ki: „Menj el innét! Távozzál innét!”. A pokol légiói voltak, akik a Szűzanyát szerették volna onnét elijeszteni. Mert hiszen Ő legfélelmetesebb ellenségük. 
      Az az út, amelyen mi az örök üdvösség felé haladunk, tele van veszedelemmel. Jobbról-balról, haramiák módjára, rossz szellemek leselkednek reánk; egyik legnagyobb ellenségünk pedig egy pillanatra sem hagy el bennünket, s ez a mi testünk. A Szűzanya mindkettő ellen a leghathatósabb fegyver. Ha Őt szeretjük, fél tőlünk a sátán. Ha az Ő végtelen tisztaságáról elmélkedünk és ábrándozunk, akkor ezek a gondolatok csodálatos módon tisztogatják a lelkünket, s ha nem is szerzik meg a tökéletes sérthetetlenséget, igen közel visznek ahhoz. A kísértések mindjobban vesztenek hevességükből, s lassan-lassan mégis csak lelki emberekké alakulunk át. 
      Ó, Szűzanyánk, te, aki magad vagy a térden álló a mindenhatóság, kérünk téged, hódítsd meg teljesen szíveinket és lény a mi hatalmas védő- és támadó fegyverünk.

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Nincsenek megjegyzések: