2012. aug. 16.

Keresztények segítsége

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja
Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

37. elmélkedés 
Keresztények segítsége 
Auxilium Christianorum 

Képzeljük magunk elé a Szűzanyát mennyei trónusán, amint az egész földkerekség keresztényei kérik segítségét üldözőik ellen. Esedezzünk mi is hathatós pártfogásáért számtalan sebből vérző Anyaszentegyházunk számára. 

      Amit az agg Simeon a kis Jézusra vonatkozóan mondott, tudniillik hogy jel lesz, amelynek ellene mondanak, az mindig megvalósult az Ő híveire vonatkozólag is. Mindjárt az ő mennybemenetele után elkezdődött a véres üldözés a zsidóság részéről. Folytatta azt a legádázabb gyűlölettel a római birodalom pogánysága, s a császárok patakokban ontották a vértanúk vérét. Azután jöttek a népvándorlás pogány tömegei, sorjában a germánok, a hunok, az avarok, sőt nemsokára a mi őseink is. Mialatt azonban ezek sorra hajtották nyakukat Jézus édes igájába, keleten feltűnt a kereszténység egyik legfélelmetesebb és legengesztelhetetlenebb ellensége, az iszlám. Hogy mit szenvedett tőle a kereszténység, arról a mi szegény hazánk tudna legtöbbet beszélni. D amíg a mi hitünk mégis csak túlélte az üldözést és elnyomást, Kis-Ázsia és Észak-Afrika virágzó kereszténysége teljesen elpusztult alatta. Amikor azután ez a félelmetes hullám is megtört Szent Péter szikláján, a pokol kapui az újkori felvilágosultság zászlaja alatt, a racionalizmus jegyében a szabadkőművesség és egyéb titkos társulatok révén Európa államainak udvarait és államférfiait mozgósították az Egyház ellen. 
      Napjainkban pedig valóságos szökőárrá nőtt és hihetetlen méreteket öltött a kereszténység ellen hadisorba álló tábor, amely ki akarja törölni Istennek még a fogalmát is az emberiség szívéből és elméjéből; Szovjet-oroszországban, Mexikóban és Spanyolországban folyik a keresztény vér, Kína állandóan küldi a vértanúkat az égbe. Azt lehetne mondani, hogy a kereszténységgel szemben sokkal nagyobb hatalom áll szemben most, mint Néró és Domitius korában. 
      Amikor a kereszténység az iszlámmal állt szemben, valahányszor döntő küzdelemre került sor, az Anyaszentegyház mindig a Szűzanyánál keresett pártfogást, s Európa szerte - különösen a rózsafüzér-társulatok - közös imák és nyilvános körmenetek által igyekeztek az Ő védelmét biztosítani. Tényleg neki is tulajdonította az Egyház a János főherceg vezérlete alatt kivívott lepantói tengeri győzelmet; a belgrádi küzdelem fényes sikerét, Hunyadi János és Kapisztrán Szent János alatt; Bécs felszabadítását Stobiesky János által: annyira, hogy e csaták emlékét a Szűzanyának szentelt ünnep örökíti meg. Tehát nem üres frázis, hanem nagyon is való tény, hogy Ő a keresztények segítsége. 

      A Szűzanyának ez a szép címe: „a keresztények segítsége”, igen fontos elvi jelentőséggel bír ránk nézve. Mert hiszen nem hívhatnánk Őt igaz szívvel ily módon segítségül, hacsak nem éreznénk át teljesen a kereszténységhez, illetve a római katolikus Anyaszentegyházhoz való tartozásunkat. Márpedig ez rendkívül fontos a lelki életben. Amikor Szentanyánkat, Teréziát, halálos ágyán örök üdvösségét illetően kétségek gyötörték, azzal a szép gondolattal vigasztalta magát: „De végre is; hiszen én az Anyaszentegyháznak vagyok a leánya”. Igen, ő az volt, éspedig olyan fokban, mint kevesek. Kész lett volna ezer halált halni az Anyaszentegyház legkisebb törvénye vagy szertartási szabálya érdekében. Kis Szent Terézről tudjuk, milyen hódolatos érzelmekkel járult a pápa trónja elé; a kis Mirjam pedig annyira el volt telve szeretettel IX. Pius pápa iránt, hogy elragadtatásaiban néha még annak külsejéhez való hasonlóság is jelentkezett nála. Így akarta Isten megmutatni rajta, hogy milyen hűséges gyermeke az Anyaszentegyháznak. 
      Ezt az érzelmet nekünk is ápolnunk kell magunkban. Istenünk határozott akarata, hogy lelki üdvösségünket ne a köztől elzárkózva és azzal semmit sem törődve, hanem igenis együtt műveljük. Ádám atyánk is mint az emberiség feje követte el az eredeti bűnt; nekünk is együttesen kell annak jóvátételét előmozdítanunk. Lelki életünknek nem szabad az „én” jegyében lefolynia, hanem a „te”, vagyis a felebarát legyen a jelszó. Amikor Jézus az utolsó ítélet napján dicsér és fedd, egy szó sem esik az „én”-ről, hanem csakis arról, hogy ki mit cselekedett embertársa megsegítésére. Adtak-e italt a szomjazóknak, ételt az éhezőknek, ruhát a mezíteleneknek, vigasztalást a szomorúaknak, ápolást a betegeknek, és így tovább. 
      Aki ezt meg nem érti, aki folyton csak a saját lelkének önző érdekeivel foglalkozik: az még igen messze van az igazi lelkiségtől. „Ki betegeskedik közületek anélkül, hogy én annak betege ne lennék? Ki botránkozik meg valamin anélkül, hogy az engem ne égetne?” - írja Szent Pál (2Kor 11,29). Az ő életének irányító elve tényleg az volt, hogy magáról teljesen megfeledkezve, mindenkinek mindene legyen. Ezen életelv a szemlélődő életű szerzeteseknél éppúgy megvan, mint akár a legaktívabbaknál. Szent Terézia leányait arra oktatja, hogy másokért imádkozzanak és vezekeljenek, nem törődve önmagukkal. Ha mi így teszünk, akkor a mi saját érdekeinket majd felkarolja az Úristen, az édes Jézus és a „Keresztények segítsége”.

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Nincsenek megjegyzések: